A modern nagyvárosok már jó ideje nem léteznek állandósult forgalmi dugók nélkül. A jelenség mindenkit zavar, függetlenül attól, hogy közlekedik-e autóval vagy sem. Hiszen nem csak a késésekről van szó, amit egy dugó okoz, de arról a rengeteg káros anyagról is, aminek csak a töredéke kerülne a levegőbe, ha a járművek normál sebességgel haladhatnának. Nem mindegy ugyanis, hogy tíz percig jár a motor amíg eljutunk otthonról a munkahelyünkre vagy hatvan percig.

Akárhogy is szépítjük, és keressük a felelősöket, mindez arra a nagyon egyszerű okra vezethető vissza, hogy maguk a városok, maga a város több száz éves általános modellje nem arra lett kitalálva, hogy mindenki autóval járjon az utcákon.

Gondoljunk csak bele, még a Nagykörút és az Andrási út is azokban az időkben épült, amikor nem nagyon léteztek autók. Nem is beszélve például a Dohány utcához hasonló sikátorokhoz, amelyek ma tulajdonképp nagy forgalmú elvezető utakként funkcionálnak Budapesten belül.

A közlekedési rendszereink körülbelül 15-20 éve telített állapotba kerültek, ami azt jelenti, hogy a dugók már jelentős mennyiségű embert riasztanak el az autóba üléstől. Ez a tény elsőre akár jól is hangozhatna, ha nem gondolunk bele az ebből fakadó csapdahelyzetbe. Az ugyanis, hogy a forgalom mérete már bőven elérte azt a pszichológiai határpontot, amikor kevesebben közlekednek gépkocsival, mint amennyi embernek igénye lenne rá, azt jelenti, hogy hiába fejlesztjük a közlekedést, a dugó nem fog csökkenni. Ha ugyanis gyorsabban lehet haladni, többen ülnek majd autóba. Egészen addig növekszik így a fogalom, míg megint el nem éri ugyanezt a határpontot.

A megoldás persze lehetne az is, ha olyan hatalmas kapacitást építenénk, ami meghaladná az igényeket, de legalábbis kényelmesen kiszolgálná azokat. Erre azonban pontosan az a sűrűn lakott településmodell nem alkalmas, amit városnak nevezünk.

Mindez tehát azt jelenti, hogy önmagában a közlekedés könnyebbé tételével nem fogjuk csökkenteni a dugókat, csak több embernek tesszük lehetővé, hogy haladjon benne, vagyis még jobban növeljük a városok légszennyezettségét. Ez persze csak általánosságban igaz. Létezhetnek olyan helyi hatású projektek, amik valóban megszüntetik a dugókat, és ezáltal jelentősen csökkentik a szennyezést. Ezek azonban az előbb említett elvből következően mindig egy igényeket meghaladó közlekedési kapacitásba való beruházást jelentenek, amire lehetőség többnyire csak lokálisan, ritkán lakott területeken van lehetőség.

Áttörést úgy érhetünk el, ha a közlekedési hálózat fejlesztésével párhuzamosan javítjuk annak kihasználtságát, valamint, ha csökkentjük az igényeket. Utóbbira az eddig legjobban bevált módszer a tömegközlekedés vonzóbbá tétele, ami jelentheti annak fejlesztését, vagy az autózás jelentősebb megadóztatását is. Meg kell még említeni az adminisztratív korlátozást is, amikor például hétköznapokon bizonyos területekre csak a páros vagy a páratlan rendszámú autók hajthatnak be. Ez azonban sokak szerint szabadságjogokat sért.

Ebben a postban most a tömegközlekedéssel nem foglalkozunk, sokkal inkább azokkal az intelligens forgalomirányítási rendszerekkel, amelyek csökkentik a dugók kialakulásának az esélyét, így javítva a meglévő infrastruktúra kihasználtságát. (folyt köv.)

 Régóta tűnődök már azon, milyen furán is működik ez a piaci verseny dolog az informatikában. Gyakran van olyan összeesküvés-érzetem, hogy a különböző gyártók mögött ugyanazok az üzleti csoportok keverik a kártyákat, és nekünk fogyasztóknak a választási jogunk csak látszólagos.

Ott van ugye a Microsoft és az Apple, a két ősellenség. Amelyek, ha jobban belegondolunk, nem is nagyon merészkednek egymás piacaira. Az Applenek 90%-os részesedése van az 1000 dollárnál drágább gépek piacán, míg a Microsoftnak 90%-os részesedése van az 1000 dollárnál olcsóbb gépek piacán. A Microsoft nem tartana ott, ahol tart, ha nem venné át folyamatosan az Apple ötleteit az ablakos operációs rendszerekkel kapcsolatosan, amelyet egyébként egy majd’ két évtizede kötött szerződés tesz lehetővé. Az Apple pedig nehezen szerzett volna magának komolyabb felhasználói tábort, ha a Microsoft nem fejleszti az Office-t hasonlóan hosszú ideje töretlen lelkesedéssel az ellensége platformjára is, egyébként szintén az előző megállapodásban foglaltaknak megfelelően.

Hogy az Applenél maradjunk, ott van még az almás cég és a Google finoman szólva is érdekes viszonya. Pár hónapja még stratégiai szövetségben ügyködtek a piacokon, és a vezetőségben is komoly átfedéseket fedezhettünk fel. Mióta azonban ez a barátság felkeltette a versenyhatóságok érdeklődését, a két cég látványosan rosszban van egymással. Még be is perelték egymást!!! Muhaha... :-) Ettől függetlenül a Google továbbra is elérhetővé teszi legújabb vívmányait az Apple cuccain is, és jó tudni, hogy az Apple Mobile Me szolgáltatása a Google Apps-on alapszik.

Ami azonban végleg kiütötte nálam a biztosítékot - és végül e cikk megírására késztetett -az az AMD és az Intel pár napja történt kiegyezése. A két cég párharca ugyanis számomra az informatikai piaci verseny szimbóluma volt mindeddig, míg pár napja le nem esett a tantusz, és felül nem értékeltem az eddig történteket.

Az AMD története ugyanis nem indult máshogy, mint egy szerződéssel, ami lehetővé tette, hogy az Intel x86 processzoraival kompatibiliseket gyártson. A piaci fejlődés egy pontján azonban csúnyán összevesztek, de az informatika óriása mégsem tudta megakadályozni, hogy az AMD továbbra is x86 procikat gyártson, pedig a kisebbik gyártó többször is majdnem csődbe ment, de valahogy mindig túl élte. Sőt, olyan is volt, amikor technológiában bizony beelőzte az Intelt. AZ AMD azonban jó versenytársként nem használta ki udvariatlanul a helyzetet, inkább licencelte a technológiát - többek között a 64 bites architektúrát - a nagyobbik testvér számára.

Az AMD eztán megint lemaradt, sőt a közelmúltban már elbocsátások kezdődtek a gyárakban, és a csőd veszélye lebegett az egész vállalkozás feje felett. A monopóliumvádakkal támadott Intelnek azonban nyílván nem jött volna jól az AMD (és vele együtt a piaci verseny látszatának) megszűnése. Ezért váratlanul peren kívül megegyezett az AMD-vel több vitás kérdésben is, ami több, mint egymillió dollárt hozott a kisebbik gyártó konyhájára. Ma pedig már nem csődről nyilatkozik az AMD, hanem forradalmi processzortechnológiákról, amelyeket a következő két évben tervez piacra dobni.

Remélem, nem a korral együtt járó paranoia fészkelte be magát a fejembe, amikor olyan csúnya gondolatok járnak a fejemben, hogy az IT piac nagybefektetői nem bízzák a dolgok alakulását a “véletlenre”, vagyis a piacra, hanem a profit optimalizálása érdekében titkos szeánszokat tartanak, ahol nem átallanak egymással egyeztetni. Márpedig, éppen most biztos vagyok abban, hogy ez történik.

Mire nyugdíjba vonulok, az UFO-kban is hinni fogok? Meg a világot irányító több ezer éves összeesküvésben?

 Mindez itt zajlik előttünk, az EU-ban, a szemünk láttára. Ami két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy a nyíltság egy működő intézmény, különben nem is tudnánk az egészről. Másrészt, hogy a nyilvánosság semmit nem használ, a pénz ugyanis felülírhat bármilyen észérvet.

Történik ugyanis, hogy az Európai Unió 2004 -ben indult IDABC programja idén véget ér. A program célja az uniós e-kormányzati projektek összehangolása volt, de ennél jóval messzebbre mutatott, hiszen az általa támogatott szabványok és irányelvek a gazdaság számára is iránymutatóak.

Az eddig érvényben lévő dokumentum egy európai csoda volt az amerikai gyakorlattal szemben. Támogatta például a nyílt szabványokat, és azok közül is azokat, amelyeket független szervezetek dolgoztak ki. Kijelentette, hogy a nyílt, közösségi fejlesztés jó dolog, és a szabad információáramlás kívánatos.

A jövő évtől induló program irányelveinek megalkotóit azonban szemmel láthatóan meghatották a válságban megzakkant óriáscégek lobbistái. Az új dokumentumban ugyanis az előzővel ellentétben már nem fogalmaznak olyan sarkosan, hogy a kormányzati rendszerek építésekor nyílt rendszerekre célszerű alapozni. Jövő évtől csak egy homályosan megfogalmazott nyitottság lesz kívánatos, ami kimerül egy megfoghatatlan együttműködési készségben.

Mindez akár pozitív is lehetne, hiszen a cégek közötti együttműködést sürgeti, ha nem lenne visszalépés az eddigi előírásokhoz képest. A nyitottság definíciója nem követel valódi tetteket, legfeljebb ígéreteket a zárt fejlesztéseket végző vállalatokkal szemben; és legfőképp nem jutalmazza azokat, akik valóban nyílt fejlesztéseket visznek.

Az EU döntéshozóinak talán újra be kellene ülni az iskolapadba és elmagyarázni, hogy nem lett volna például ipari forradalom sem szabványosítás nélkül. Hogy zárt szabványok és szoftverek használata biztonsági kockázatot és magasabb működési költségeket jelenthet.

Csak reménykedhetünk benne, hogy a tervezet nyílvánossága képes lesz befolyásolni a döntéshozókat, akik minden jel szerint hajlamosak rövid távú érdektől vezérelve stratégiai döntéseket hozni.

Bár a Windows rendszerek egyeduralma látszólag megtörhetetlen az asztali gépek piacán, az utóbbi években több fronton is kihívóra akadt a Microsoft platformja, amely a hamarosan megjelenő Windows 7-el alighanem lekéste azt az esélyét, hogy egymagában határozza meg a jövő operációs rendszerét.

Hogy miben gyökerezik a Windows uralmának várható visszaszorulása a felhasználók asztalairól? Első körben talán abban, hogy manapság maguk a számítógépek is el-eltűnnek az íróasztalokról, hiszen időnként magunkkal visszük őket. Vagy a táskánkban notebook, vagy a zsebünkben okostelefon formájában. Ezek a korlátozott erőforrásokat kínáló készülékek pedig kiválóan bizonyították, hogy a Windows mennyire pazarlóan bánik azokkal a dolgokkal, amikből nekik kevés van: akkumulátor, memória, számítási kapacitás. A UNIX alapokon nyugvó Linux rendszerek viszont fényesen teljesítettek - e tekintetben legalábbis. Másrészt pedig a Windows nem képes igazán kihasználni a több magos processzorokat, így az utóbbi 10 évben teljesítmény tekintetében alig fejlődött valamit a Windowsos világ.

Így a piac egyik szegmense felől erős nyomás nehezedik a Windowsra. A Google egyből két irányból támad, hiszen a mobiltelefonokra elkészítette az Androidot, míg a netbook piacot a Chrome OS-el készül bevenni. Mindkettő nyílt forrású, ingyenes és Linux. A Googlenál jóval kisebb csinnadrattával, de szintén kész-közeli állapotban van az Intel által fejlesztett Linux a Moblin is, valamint az időközben kiforrott termékké vált nokiás Meamo is. A felső szegmensből a Unix nyomást pedig már tulajdonképp nem is lehetne tovább fokozni, hiszen az USA-ban 1000 dollár felett, Európában 1200 Eurónál kezdődő prémium szegmensben nyomasztó a Mac OSx fölénye (USA: 91%, Európa: 53%).

Hogy mindezek alapján milyen következtetéseket lehet levonni? Először is azt, hogy a felhasználóknak egyre kevésbé fontos, hogy egy platformra rengeteg nagy alkalmazás legyen elérhető. Ha egy OS-ben van böngésző és médialejátszó, akkor a felhasználói igények 99%-t ki tudja elégíteni. Másodszorra pedig azt, hogy a Linux igen is széles körben szerethető, csak rá kell tenni egy gyönyörű, könnyen kezelhető felületet.

Az IDC szerint 2008-ban 23,4 százalékkal bővült a linuxos piac, és idén is hasonlóan jó évet várnak az elemzők. Pedig az egész pályás letámadás csak jövőre következik.

Sokat lehet vitatkozni azon, mi is a hűség. Abban azonban talán mindenki egyetért, hogy alapvetően a kölcsönösség az, amit a felek leginkább elvárnak egymástól. Úgy tűnik, a hazai piacon elsőként a Pannon eszmélt rá erre először, amikor árgaranciával kezdte el kínálni mobilinternet szolgáltatását.

Általános gyakorlat, hogy a mobilszolgáltók kedvezményesen, vagy akár ingyen is készülékhez juttatják azokat az ügyfeleiket, akik azt a bizonyos hűségnyilatkozatot aláírják. Mindezidáig azonban ez a szerződés sokkal inkább eredményezett hűbéri viszonyt, mint szerelmit. Milyen szerelem az elvégre, amiben az egyik fél nem csak hogy folyamatosan új kapcsolatok után kacsingat, de ezekkel nagyobb szeretettel is bánik, mint a régebbiekkel, miközben tőlük is feltétlen hűséget követel?

A szolgáltatók Magyarországon nem elégszenek meg azzal, hogy a hűségnyilatkozattal kötött ügyfél nem vándorolhat el tőlük - pontosabban csak tetemes összeg leszurkolása után - akkor sem, ha esetleg nincs megelégedve a szolgáltatással. Nem, nálunk az ügyfél azt is vállalja, hogy változatlan áron veszi igénybe a szolgáltatást. Ez a gyakorlatban nem jelent mást, mint hogy egy kétéves hűségnyilatkozat második évében legalább annyival fizetünk többet a szolgáltatásokért a piaci árnál, mint amennyi kedvezményt a készülékre kaptunk. Ez pedig ugye nem éppen a hűséges vásárló jutalmazására hasonlít, sokkal inkább egy uzsorakölcsönre, aminek a kamatait sem közlik előre.

Hogy egy bevallottan szélsőséges esettel világítsam meg a hűséggel és lojalitással kapcsolatos hazai kihívásokat: Egy ismerősöm zenész édesapja a rendszerváltás óta szinte folyamatosan külföldön dolgozik. Az országban elsők között vásárolt mobiltelefont, és azóta minden hónapban egy kezdő orvos fizetését telefonálja el azzal. Nemrég derült ki számára, hogy szolgáltatója azzal “jutalmazta” feltétlen hűségét, hogy közel 10 éve ugyanabban a díjcsomagban tartja, aminek a percdíja a jelenleg megszokottnak a többszöröse. Az elmúlt években egy új autó árát fizette ki figyelmetlenségből. De hát mondjuk ki a kimondhatatlant: a szolgáltatók szándékosan nem a meglévő díjcsomagok árát csökkentik, hanem újakat hoznak létre, erősen számítva a figyelmetlen ügyfelekre. Természetesen semmibe nem kerülne sms-ben értesítést küldeni a telefonokra, hogy milyen új kedvezményes díjcsomagok indultak. Pontosabban, rengeteg pénzbe kerülne! Abba, amit most feleslegesen fizetünk ki...

Sőt! Egy időre eltávolodva az eredeti kérdéstől, vessünk egy pillantást magára a “díjcsomag” rendszerre, ami alapvetően távol áll a tisztességes piaci díjazástól, és meglepő módon azokba a piacgazdaság előtti időkbe repít minket vissza, amikor még hosszú éveket kellett könyörögni egy telefonvonalért.

A kereskedelemben megszokott modell, hogy a vásárlónak úgynevezett mennyiségi kedvezmény járhat. Vagyis, a liszt kilója olcsóbb, ha egy egész zsákkal veszünk belőle, vagy egy uszoda bérlettel jobban jár a rendszeresen sportoló, mint ha jegyet váltalana. 

Látszólag a díjcsomagok is ezt a rendszert követik. De csak látszólag. A mobil távközléssel kapcsolatos díjcsomagok választásánál ugyanis előre kell megbecsülnünk, mennyit fogjuk használni a szolgáltatást a következő hónapban. Ha jobban belegondolunk, ennek a tőzsdejátékhoz hasonló jóslatnak semmi értelme, azon kívül, hogy többet fizessünk. A szolgáltatók hónap végén megszámolják, hány percet beszéltünk telefonon, mennyi interneteztünk, mennyi sms-t küldtünk, majd ezek alapján kiszámlázhatnák a legkedvezőbb díjcsomagot, azaz a nekünk járó mennyiségi kedvezménnyel csökkentett árát a szolgáltatásnak.

Ezzel szemben az előre kiválasztott díjcsomagok rendszere egyértelműen arra számít, hogy miközben a telekommunikációs igényeink folyamatosan és hektikusan változnak, nem fogjuk a díjcsomagunkat folyamatosan felülvizsgálni.

Visszatérve a hűségnyilatkozatos készülékvásárlásokra: a Pannon megtörte a jeget. Valószínűleg kényszerből. Valószínűleg a verseny hatására. Valószínűleg a válság hatására. De a lényeg, hogy ha most kötünk hűségnyilatkozatot két évre Pannon mobilinternetre, akkor elvileg folyamatosan csökkeni fog majd annak az ára, a piaci árnak megfelelően.

Természetesen ezt a rendszert is ki lehet játszani, mert létrehozhat a Pannon egy kicsivel kisebb csomagot egy év múlva féláron, és akkor az már nem ugyanez a csomag, így az árát sem kell csökkenteni. Meglátjuk, mennyire gondolták ezt komolyan...